Esküvői izgalmak – avagy a félrecsúszni nem tudó Nagy Nap

Sokan szembenéznek a feladattal, hogy megrendezhessék a saját nagy napjukat, legyen az királykisasszonyos vagy egy titokzatos szöktetős esküvő. Erre általában egy év áll a rendelkezésre, de bizony, kicsit elveszhetünk a szolgáltatók és helyszínkínálatok rengetegében. Nekem szerencsém volt, hiszen már évek óta benne éltem a hazai esküvők világában – számtalan esküvőre vittem ki a tortáimat, láttam a helyszíneket, a dekorokat, utólag pedig a fotókat is, ami örök lenyomata ennek a szép napnak.

Mi minden kis részletet a helyszínhez igazítottunk, ami egy Somogy megyei kis falucskában levő családi présházunk kertje volt, és a körülötte elterülő mezők, szőlőskertek. És egy (habár már levél nélküli) százéves vén diófa, ami később az esküvő vissza-visszatérő motívuma lett. Megjelent a meghívón is, hogy aztán magán az esküvőn több száz kis égősor, lampion világítsa majd ki, világító ágai borítva fénybe a táncteret. Egy ilyen nomád helyszínválasztás különben (a közvilágítás hiánya stb.) megnehezíti ugyan a rendezők dolgát, de a jó barátok állhatatos munkájával, fáklyák lehelyezésével, rengeteg fűnyírással, gyomirtással a nagy nap előtt minden tökéletes állapotban várt minket – arról nem is beszélve, hogy a közös munkának milyen jó közösségteremtő ereje van/volt.

A meghívók a június 8-ai esküvőnkre jó időben, már februárban eljutottak a meghívottakhoz, amit persze sok-sok töprengés előzött meg, hiszen mint minden hasonló rendezvénynél, itt is sokan lettek volna a meghívottak, de kevesen (pontosabban: adott létszámkeretek között!) a választottak… És be kell vallani, hogy nem tudtunk igazán „kemények” lenni sem magunkhoz, sem a leendő vendégekhez, hiszen alig-alig sikerült valamicskét szűkíteni az eredeti listát. Mintha bizony abban bíztunk volna, hogy a nagy tavaszi záporokban valahogy megnő majd a kertecske, illetve, hogy… majd csak lesz valahogy.
Az idő előrehaladtával aztán megkezdődhetett a konkrét ötletek megvalósítása. Sorra kértem fel kedves barátaimat (valamennyien kitűnő szakemberek), hogy legyenek segítségemre. A terveket a legjobb barátnőmmel, Dittivel közösen alakítottuk ki (már csak azért is, mert neki voltak személyes tapasztalatai is, saját esküvőjének köszönhetően). A gyakorlati kivitelezést azonban egy – és nagyon megfelelő! – kézbe kellett adni, és kivételes szerencsénk, hogy ezt a „kezet” sikerült is megtalálnunk.

A legmeghatározóbb kérdés a dekor kialakítása volt, amit Zsanira és Erzsire bíztam. A velük való találkozóra vőlegényemet is elvittem, de hamar világossá vált, hogy minden tekintetben szabad kezet kapunk tőle. Így hát én is szabad kezet adtam a lányoknak, amivel kissé megnehezítettem a dolgukat, hiszen ez a „szabad kéz” mégiscsak azt jelentette, hogy nekem mindenről megvolt a magam – eléggé részletes – elképzelésem. Ez részben könnyebbség volt (nekik), de nem kevésbé megkötés is.
A koncepció fő elemei: bébizöldségek, cserepes zöldségek és fűszernövények, alapanyag beton és réz, geometriai elrendezésben. Színek: zöld-szürke-fehér. A lányok nem csak szépen, de kivételes egyediséggel valósították meg a feladatot. Külön erre az alkalomra öntettek (beton) menütartókat és kiegészítőket, forrasztottak rézszálakból geometriai elemeket asztaldísz gyanánt.
A menü grafikáján a fő dekorelem: a zöldségek köszöntek Ditti rajzaival, a tányérokban pedig bébizöldségeken függtek a névtáblák, amit Eszter kalligrafikus írása tett egészen különlegessé.

Mindezt kiegészítettük Eszter (Dress the day) fantasztikus, bérelhető székeivel-asztalaival, és egyéb kiegészítőivel, és persze, rengeteg fényfüzérrel. Szabival megosztottam a lányokkal részletesen megtárgyalt koncepciót, ő aztán minden elképzelést felülmúlva valósította meg Azt – úgy, hogy egy titkos (zöldséges)kertnek tűnjék az egész.
A sok szervezéssel telt utolsó hónap gyorsan eltelt, egy héttel a nagy nap előtt már minden készen állt, hogy átváltoztassuk a présházat egy mediterrán kerti partit megidéző esküvői helyszínné. Amikor is becsapott a villám. De (csaknem) szó szerint!

Az esküvő reggelén (amikorra nekem már csak egyetlen feladatom maradt, vagyis hogy széppé aludjam magam – ami nem is volt könnyű dolog, hiszen, éjfélkor még az esküvői tortákkal „bíbelődtem”!) arra keltem, hogy Enikő, az esküvői koordinátor a meteorológiai szolgálattal egyeztet. Az előrejelzések ugyanis harmadfokú viharral kecsegtettek – ami Medárd napján nem is olyan ritkaság. De vajon mennyire kell mindezt „komolyan” venni? És ha nem vesszük (esetleg) komolyan, akkor a lecsapó vihar vajon elmossa-e az esküvőt, ifjú párral, dekorral, szabad téri szertartással, vendégsereglettel együtt? Végül, hosszas tusakodás után, úgy döntöttük, hogy… nem kockáztatunk. Következett tehát a „B” terv!

Az a „B” terv, amivel addig igazából nem is foglalkoztunk, annyira bíztunk abban, hogy az égiek kegyeiben fogadják boldogságunkat. De akkor, az utolsó előtti pillanatban, hirtelen váltani kellett. Néhány röpke óra alatt az egész esküvőt átszervezni a falu közösségi házába (kertjébe), …mindent- mindent. Szerencse, hogy annyi volt a feladat, hogy nem maradt idő a keseregésre.
És most is bebizonyosodott, hogy éles helyzetekben kivételes energiák szabadulnak fel az emberben! A mi csodálatos csapatunk nem hazudtolta meg önmagát, s mindennek köszönhetően nem is volt olyan vendég, aki délután és az esete folyamán netán arra gondolt volna, hogy ez csak egy „B” variáció. Sőt, még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hiszen az „felkonferált” vihar csak este tízkor csapott le ránk, amikor már… akár jöhetett is utánunk a vízözön.