Tetszik ez az új közmondás? Én találtam ki. Elmagyarázzam? Ha vannak olyan napjaink, amikor nem jut kolbász, miért ne lehetnének olyanok, amikor tök jut kolbász helyett… Higgyétek el, nem is rossz csere!
Igaz, a tök „csak” egy növény, s még csak nem is tartozik a legelőkelőbbek közé, de sokféle finomság elkészíthető belőle, s bizony, még édességnek sem utolsó! Hogy vajon ott volt-e már a (bibliai) Paradicsomban is, azt nem tudom garantálni, de hogy nagyon régóta ott van a fazékban, az történelmi tény. Talán már a fazék föltalálása előtt is. Őshazája Amerika – mint annyi más kedvelt haszonnövényünknek –, ahonnan a spanyol és portugál hódítók, vagy hívhatjuk őket felfedezőknek is, hozták át a nagy vízen, s terjesztették el Európában, illetve Ázsiában és Afrikában. (Érdekes volt ez a „cserekereskedelem”: mi kaptuk a csokoládét, krumplit, tököt stb. – hogy az aranyat meg se említsem –, az őslakosság pedig a tüzes vizet és a spanyol betegséget. Évszázadokig el is hittük mi, fehér emberek, hogy ez a világ trendje, s kicsit sértő, ha lassanként kiderül, hogy talán mégse.) Én különben azt szeretem, hogy tudományosan mindenre annyiféle (nem ritkán egymásnak ellentmondó) bizonyíték van, ahány tudós és tudományos intézet. A tök őshonosságát illetően is: egyes nézetek kötik az ebet a (tök)karóhoz az amerikai eredet mellett kardoskodva, mások szerint az őshaza csakis Kína és India lehetett. Szerencse, hogy abban (szinte) valamennyien megegyeznek, hogy a lopótök (Lagenaria siceraria) – más neveken butykos tök, nyakas tök, szívótök, sáritök, flaskatök – Ázsiából vagy Afrikából származik, ugyanis ez volt az egyetlen olyan tökfajta, amit az európai kontinensen már Amerika felfedezése előtt is termesztettek. Mondhatnánk, hogy ez nem lehet véletlen, hiszen ez a tökfajta volt a legsokoldalúbban növény – nem csak ették, de használták eleink… merítőedénynek és csörgőnek, húros hangszernek és borlopónak.
Az étkezési tök (Cucirbita pepa) családjába – először véletlenül érkezési tök-öt gépeltem, aminek szintén van értelme, hiszen hozzánk „csak úgy” érkezett (máshonnan), mint a fentiekben olvashattuk – nem kevesebb, mint 114 nemzetség és kereken 500 faj tartozik; van közöttük egylaki és kétlaki, lágyszárú éppen úgy, mint fás szárú, nem lehet véletlen, hogy formájuk is ezerféle (vagy eggyel több). Mi, magyarok nevezni is sokféleképpen neveztük: dinka, főzőtök, sőt úri tök. Nem biztos, hogy minden városi gyerek tudja (akik leginkább a fazékban, tányéron, legjobb esetben is a piacon találkoznak vele), de a tök szára több méter hosszan kanyarog a földön, vagy a karóján – elsősorban is azért, mert nagyon szereti a fényt, folyton azt keresi, ebből kifolyólag viszont utálja az árnyékot, ösztönösen kerüli a hűvös helyeket.
A termesztett tökök négy fajtáját különböztetjük meg: laskatök, pézsmatök, óriástök, spárgatök. De végül is a rokonság szintén igen kiterjedt, hiszen a cukkini vagy a patisszon (csillagtök), de még az uborka is a hatalmas tök családfa árnyékában található (noha, mint tudjuk, az árnyékot egyikük sem kedveli). Étkezésben használható sokféleségét talán hangsúlyozni sem kell, de az érdekes, hogy nyers változatban nem tartozik az ínyencségek közé. Sőt! Ami azt illeti: a tápereje sem különleges, fiziológiai értékei elmaradnak a többi zöldségétől; csekély a fehérje-, zsír- és szénhidráttartalma, és vitaminokban sem valami gazdag – leginkább rostanyaga és biológiailag tiszta víztartalma miatt lehet dicsérni, és hogy a levében levő szerves nátrium és só nagyon jól hasznosítható a máj szempontjából! (Cukorbetegeknek különösen ajánlott a nyers tök fogyasztása, tekintve hogy a benne található só és nátrium könnyen felszívódik a vérbe, csökkentve annak cukortartalmát.) A magvai azonban már gazdagok fehérjében és esszenciális zsírsavakban, de van bennük filoszterol, E-vitamin, szelén, mangán, réz és cink is. Arról nem beszélve, hogy milyen kiváló társadalom- és közösségszervező erő – gondoljunk csak a focimeccsek nézőterén „tökmagozó” lelkes szurkolókra (vagy ha éppen vesztésre áll a csapat, a szaksajtó szerint búfelejtőnek is kiváló)!
Tökfőzelék, tökmártás, tökfasírt, tökfelfújt, rántott tök (patisszon), sült tök, sütőtök-leves, tökös-mákos rétes… Soroljam? Valóban, konyhánk egyik legváltozatosabban használható alapanyag. Alap? Ez talán túlzás. A sokoldalúságát azonban kár volna vitatni. A sütőtök különleges íze még a cukrászok fantáziáját is beindítja – jó példa erre az idei esztendő Ország tortája. A salgótarjáni Szó Gellért remekművében (kissé talán rendhagyó módon) a tökmagolaj az egyik meghatározó alkotó elem.
Fegyelmeznem kell magamat, hogy bele ne merüljek a részletekbe… Az őrségi tökmagolaj-sajtolásról szinte külön fejezet lehetne írni. És még mi minden másról! Hogy milyen a jó tök – hogyan kell ellenőrizni a minőséget vásárláskor – mire kell figyelni (legyél óvatos nyáron a gyalult tökkel, mert egynémely „huncutok” keverik az öreg termést a zsengével!) – hogyan kell előkészíteni – tárolni – télire lefagyasztani satöbbi satöbbi.
A lopótök a régi pincék elengedhetetlen tartozéka volt (ma már csak dísztárgya); sokan tartanak dísztököt a lakásukban – tényleg dekoratív darab(ok). Az amerikai kultúra egyre nagyobb térhódításával ma már mifelénk is megszokott látvány a Halloween-ünnep halálra rávigyorgó töklámpása is. (Mintha bizony a mi népi kultúránk nem ismerte volna ezt, hosszú évszázadok óta!)
Hadd idézzek ide (zárásképpen) egy kedves gyerekversikét, amelynek szerzője Kurczina Terézia (címe: Töklámpás).

Kisöcsémmel
csütörtökön;
Megmunkáltuk
sütőtököm.

Elterveztük
jó előre;
Mi készüljön
el belőle.

Kikapartuk
a közepét;

Üregében
kis mécses ég.

Van orra, és
szája, szeme,
Fejére még
mi kellene?

Mókás arcán
gyönyörködöm;
Lámpássá lett
sütőtököm!

És feltétlenül olvassátok el (Benedek) Elek apó egyik szép meséjét is, A tökváros-t!
A receptek között szemezgetve, több tökös receptet is találtok, és ez csak bővülni fog!