Neked Cake

Budapest

Nektarinos panna cotta

Fotó: Sebestyén László

Hozzávalók (4 személyre):
250 g tejszín
250 g tej
40 g cukor
1 vaníliarúd
csipetnyi só
6 lapzselatin
2 db nektarin

A tejet a tejszínnel, a cukorral, a vanília kikapart magjával és a csipetnyi sóval felfőzzük, miközben a lapzselatinokat hideg vízbe áztatjuk. Forráspont előtt abbahagyjuk a főzést, a kinyomkodott zselatinokat belerakjuk, majd 4-5 percig kevergetve hűtjük. Üvegtálalókba, poharakba porciózzuk, majd 4-5 órára hűtőszekrénybe rakjuk, hogy behúzzon a zselatin. Egy nektarint a panna cotta mellé szeletelve tálalunk, a másikat frissen leturmixoljuk, és öntetként kínáljuk.

Sárgabarack hab

Fotó: Sebestyén László

Hozzávalók (4 személyre):
250 g sárgabarack
200 g tejszín
50 g cukor
2 tojás fehérje
csipetnyi só
1 csepp vaníliaeszencia
1 mokkáskanálnyi citrom leve

Forraljunk egy kis lábasba vizet, egyesével rakjuk bele a barackokat 1 percre, hogy könnyen le tudjuk húzni a héját. Ha megpucoltuk az összes barackot, akkor 30 g cukorral, a vaníliával és a citrom levével botmixer segítségével turmixoljuk össze, majd rakjuk félre kihűlni. A tojás fehérjét a csipetnyi sóval és a maradék cukorral kemény habbá verjük. A tejszínt is stabil habbá verjük, és egymás után a fehérjét és a tejszínhabot óvatosan hozzákeverjük a sárgabarackoz, majd hideg poharakba töltjük, és fogyasztásig – de nem több mint 3 órára! – hűtőszekrénybe rakjuk. A hab összeesik, ezért nem szabad túl sokáig váratni.

Múzsa csókja

Hozzávalók:

150 g vaj
80 g cukor
6 g vaníliás cukor
2 tojás
150 g liszt
4 g sütőpor
1 citrom leve és héja

Fotó: Sebestyén László

A puha vajat a cukorral és a vaníliás cukorral jó habosra kikeverjük, a tojásokat egyesével hozzáadjuk, majd a citrom héját és levét is bele, végül a sütőporral összekevert lisztet aláforgatjuk. Az elkészült masszánkat vajazott és lisztezett formába kanalazzuk. Én rögtön egyszemélyes adagokat sütöttem ki, ami nagyon praktikus piknikezés esetén. Ha nincs ilyen formánk, akkor egy kisebb kuglófforma éppúgy megfelel. 180 fokon 20-25 percig sütjük, tűpróbával ellenőrizhetjük, hogy jól átsült-e.
A receptben a citromot bátran helyettesíthetjük, vagy még fokozhatjuk az ízhatást!

Variációk:
• citrom–lime
• citrom–mák
• narancs–étcsokoládé darabok
• pisztácia–kandírozott gyömbér
• kandírozott és aszalt gyümölcsök
• rumos mazsola

Gyümölcs sushi

Hozzávalók:
175 g kerek szemű rizs
csipetnyi só
2 evőkanál méz
1 rúd vanília
200 g kókusztej
200 g gyümölcs (eper, mangó, barack, kiwi stb.)
2 db rizspapír

Fotók: Sebestyén László

Mártogatóshoz:
50 g kókusztejszín
1 teáskanál matchapor
1 evőkanál kókuszvirág cukor

A rizst öntsük egy szűrőbe, és folyóvíz alatt mossuk át, majd rakjuk egy lábasba, öntsünk hozzá 350 ml vizet, adjuk hozzá a mézet, a vanília kikapart magját és a sót, majd fedjük le, forraljuk fel, és fedő alatt főzzük takarékon 15 percig (a fedőt ne emelgessük). Ezek után zárjuk el, a fedőt takarjuk be konyharuhákkal, és így hagyjuk további 10-15 percig, majd a kókusztejet öntsük hozzá, keverjük el, és hagyjuk, hogy kicsit magába szívja – így hűljön a rizs. E közben készítsük elő kedvenc gyümölcseinket, mossuk meg, pucoljuk meg és vágjuk vékony csíkokra őket. A bambusz sushi-tekerőre fektessünk egy fóliát, a rizslapot áztassuk 5 másodpercig langyos vízbe, majd fektessük a fóliára. Kezdődhet a sushi készítés legizgalmasabb része: ízesítsünk, és tekerjünk! A rizslapunk 2/3-án terítsük el fél cm vastagon a rizsünket, és az elejére töltsük be a gyümölcsöket… akár egy csíkon belül is variálva, kombinálva őket. Ha ezzel kész vagyunk, a bambusztekerő segítségével kezdjük el feltekerni a rizslapot, úgy, hogy közben lehúzzuk a fóliát. Az így kapott tekercsből tudunk úgynevezett maki sushikat szeletelni – szeletelés előtt érdemes hűtőszekrényben egy félórát pihentetni. Másik lehetőség, hogy az előbbiek szerint a rizslapot beterítjük a rizzsel, megszórjuk kókuszreszelékkel vagy darált magvakkal, liofilizált gyümölcstörmelékkel fóliát terítünk rá, és megfordítjuk – a rizslapos feléről lehúzzuk a fóliát, és most itt töltjük meg gyümölccsel, majd a fentiek szerint tekerjük és szeleteljük. Így készül a big makink, tehát a „kifordított tekercs”. A maradék rizsből pedig készítsünk nigiri sushit, ami kézzel formázott ovális gombóc, erre fektetjük rá a gyümölcsszeleteket, amit rizslap-csíkkal rögzíthetük.
A mártogatóshoz, a kókusztejszínben a matchaport és a kókuszvirág cukrot csomómentesen elkeverjük, és üvegcsébe csomagolva vihetjük is magunkkal a piknikre.

Spárgás quiche

Hozzávalók:
(a tésztához)
100 g vaj
180 g liszt
4 evőkanál hidegvíz
½ mokkáskanál só

(a töltelékhez)
2 tojás
2 dl tejszín
50 g reszelt sajt
50 g parmezán
szerecsendió
só
bors
250 g spárga

Fotó: Sebestyén László

A vajat, a lisztet, a sót és a vizet gyors mozdulatokkal összedolgozzuk, gombócot formálunk a tésztánkból és fóliába tekerve egy órát hűtőben pihentetjük. 6 db 10 cm átmérőjű gyűrűben sütöttem ki őket, hogy szintén gusztusosan lehessen porciózni kint a szabadban. A tésztát lisztezett felületen vékonyra kinyújtjuk, majd kibéleljük a gyűrűket, a tészta alját megszurkáljuk, és mielőtt kisütnénk, hűtőszekrényben pihentetjük félórát. Majd 180 fokra előmelegített sütőbe tesszük, úgy, hogy a tetejére sütőpapírt fektetünk, és száraz babbal nehezékképpen megtöltjük. 10 percig így sütjük, majd levesszük a sütőpapírt és további 5 percig sütjük. A spárgát megpucoljuk és szeletekre vágjuk, a sajtokat lereszeljük, a tojást a tejszínnel összekeverjük, és ízlés szerint fűszerezzük a sóval, borssal és szerecsendióval. A kosárkákba rakunk egy kis reszelt sajtot, a spárgákat belefektetjük, ismét megszórjuk sajttal, majd teletöltjük a tejszínes keverékkel, és addig sütjük, amíg megszilárdul és egy kis színt kap. Parmezánforgáccsal és csírával tálalhatjuk, vagy csomagolhatjuk természetesen a piknikhez.

Spárga (kötözni való bolond, aki nem kedveli)

Fotók: Sebestyén László

A spárga már az ókortól ismert és szeretett zöldség, ami az idők folyamán a közemberek számára feledésbe merült, azonban újabban újra fontos részét képezi a világ konyháinak. A középkorban csak a főúri családok asztalán volt megtalálható ez a gyógyító és finom növény, termesztése az 1900-as évektől vált jelentőssé. Én igazából Németországban ismerkedtem meg vele, hiszen ott áprilistól júniusig minden tele van spárgával – a piacok, az élelmiszerboltok, és az éttermek étlapjai. Hatalmas kultusza van a spárgának, spárgafesztiválokon mulat a német ember hétvégéken keresztül. Hogy a szezon mikor kezdődik az persze meglehetősen időjárásfüggő, mégis legtöbbször április közepe-vége jelenti a rajtot, a vége pedig hagyományosan június 24-e, legalábbis Németországban. Nagy örömömre itthon is egyre közkedveltebb a spárga, elmondhatom, hogy nem csak én konyhám gyakori kínálata.

A spárga (legyünk egy kicsit szakszerűek!) a liliomfélék családjába tartozik, és bizony nagy szerencse, hogy egy ilyen finom tavaszi „gyógyszerünk” van a zöldségrepertoárban. Ugyanis nagyon gazdag K, C, A, E, B vitaminokban és folsavban, valamint biztosítja szervezetünk számára a szükséges fehérjét, mangánt, foszfort és rostot. A spárga nem csak immunrendszerünk megerősítésében játszhat szerepet, de hasznosnak bizonyul különböző betegségek alternatív gyógyítására, nem beszélve arról, hogy milyen kitűnő diétás fogás, hiszen nagyon alacsony a cukor- és zsírtartalma.

 

Fogadjátok meg az intelmemet: spárgát csakis megbízható forrásból vásároljunk! A legjobb, ha kistermelői piacra megyünk, igaz, ezek általában csak szombat délelőttönként elérhetők, de nagyon megéri a hétvégi fáradságot (de persze ez általában is igaz, nemcsak ha spárgáról van szó!). A spárga kiválasztásánál fontos, hogy vékonyszárú legyen, tekintve, hogy a vastagabbak már fások, vagyis gyakran keserűek. Az ujjnyi vastagságú spárga számít zsengének, és az ilyen a legsokoldalúbban felhasználható. Vastagabb szárút inkább krémleves készítésére használjunk, ezeknek már az ára is kedvezőbb.

Vásárlás után én egy-két napon belül felhasználom, hiszen a spárgára különösen igaz, hogy csakis frissen az igazi. Arra is felhívom a figyelmet, hogy vannak olyan trükkök, amelyek segítségével könnyedén meg tudunk bizonyosodni arról, hogy igazán friss-e, vagyis minőségi a portéka.

Úgymint:
• a spárga feje legyen zárt;
• kemény és fényes legyen, ha be tudjuk nyomni az ujjunkkal (vagyis gumiszerű), akkor már öreg, és nem éri meg a vele való bajlódást;
• ha a szárak görbék, attól azonban nem kell megijedni – ízbeli különbség nincs, talán nehezebb dolgunk lesz a pucoláskor (de ha emiatt olcsóbban kínálják, akkor megéri);
• ha a spárga vége még friss, tehát ha kicsit megnyomjuk és nedvet ereszt, az jó jel;
• a fásság is a spárga végén ellenőrizhető;
• ha barnás a spárga, akkor kár a gőzért;
• a spárga tipikusan illatos termény – ha nincs illata, akkor íze sincs;
• vásárlás előtt nem megengedett tesztforma az ún. törésteszt: ha eltörjük a friss spárgát pattanó hangot ad.
És persze, a nagy kérdés, hogy fehér legyen-e vagy zöld?

Hogy melyik mellett döntünk az elsősorban ízlés dolga: a fehér spárga a neutrálisabb csemege íz, míg a zöld spárga a karakteresebb. És hogy ne csak a két véglet között mozogjunk: van olyan fehér spárga, ami a fejénél lilás vagy éppen sárgás, ez az íz skálán középen helyezkedik el.

 

Javaslat az előkészítésre.
Bármit is kezdünk a spárgánkkal, először is hámozzuk meg – olyan vastagon, hogy ne maradjon szálkás, mert később nehéz lesz elvágni, netán elrágni. Minél jobb minőségű a spárgánk annál vékonyabb réteget kell róla eltávolítani. A spárga feje a legértékesebb része, erre nagyon figyeljünk, megpucolni se kell! A végéből viszont körülbelül 2 centiméternyit mindenképpen le kell vágni. (Németországban a pucolt héjból és a levágott végekből készül a spárga leveshez az alaplé, hogy semmi se vesszen kárba!)

Főzése (több iskola szerint).
Ha nincs speciális spárgafőző edényünk, akkor vegyünk elő egy nagy lábost, amibe elfekszenek a megtisztított spárgaszárak, és csak annyi vizet töltsünk rá, hogy éppen ellepje. A kritikusok szerint ugyan ez nem a legmegfelelőbb módszer, mondván, hogy a víz túl sok ízt szív ki a zöldségből, ezért is figyeljünk arra, hogy a lehető legkevesebb vízzel tegyük föl. Adjunk hozzá sót, egy csipetnyi cukrot, egy kis citromlevet, valamint egy kanálka vajat. A vajat azért rakjuk bele, hogy a spárga magában tartsa az ízét, a só az ízesítéshez kell, a citrom azért, hogy szép fehér maradjon, a cukor pedig az esetleges keserűséget tompítja. Vastagságtól függően 15 perc az ideális főzésidő. (Zöld spárga esetén elegendő csupán néhány perc a lobogó vízben!)
Ha van spárgafőző edényünk, akkor álló helyzetben tudjuk párolni a spárgát. Ennek a módszernek az a nagy előnye, hogy nem vizezzük fel a spárgánkat. Csupán a spárgaszárak talpa áll vízben, a többi része a gőzben párolódik. A spárga talpától a fejéig egységesen 10-12 perc alatt megpuhul. Ezekben az edényekben van egy szűrő (olyasmi, mint a tésztafőzőkben), így nem kell őket a vízből kihalászni – egyetlen mozdulattal kiemelhetők, majd hagyjuk lecsöpögni. Ez a módszer azért is jó, mert a spárgafejeket túlfőzni főben járó bűn, ami a vízzel befedés esetén nehezen elkerülhető.
Ha azonban a spárgánkat a sütőben készítjük elő, akkor kapjuk a legintenzívebb ízt, hiszen nem vizezzük, és a spárgalé is megmarad a tepsinkben. De egy kis cukor hozzáadásával lágyan karamellizálhatjuk is. Süthetjük 5-6 darabonként alufóliába szorosan betekerve, sóval, cukorral és vajjal ízesítve, rácson 30-40 percig, 180 fokon. Vagy fektessük a spárgákat egy tepsibe, sóval, cukorral és vajjal ízesítsük, egy kis spárga alaplevet öntsünk alá (amit a levágott végekből és a héjából tudunk elkészíteni), majd a tepsit fedjük le alufóliával, és süssük 30-35 percig. (Minél több spárga sorakozik a tepsiben, annál tovább kell sütni!)
Az előzővel azonos módszerrel készíthetjük el a spárgákat sütőzacskóban is, ilyenkor leginkább arra kell ügyelni, hogy néha fordítsuk meg a zacskót, hogy biztosan semmi se égjen oda, illetve száradjon ki. (180 fokon 25-30 perc kell, hogykellően megpuhuljon.)
Hogy aztán mindezen előjáték után mi minden készülhet a spárgánkból, annak csak a képzeletünk szabhat határt.
Lehet egy klasszikus hollandi mártással tálalni, kínálhatjuk salátaként, szerepelhet pizza feltétként, de egy olaszos pastához is jól passzol, vagy jóféle prosciuttóval sütve előételként – sőt, akár már a reggeli omlettünket is megbolondíthatjuk vele.

Még tart a spárgaszezon – irány a piac!

Egy igazán „fogunkra” való Al Dente!

Fotók: Sebestyén László

Anna és Marco tavaly nyitotta meg, a Krúdy utcában, a Mikszáth tér tövében kis olasz éttermét, az Al Dentét. Folyamatos „szülői” felügyelet mellett üzemel tavaly május óta rendületlenül ez a számomra igazán autentikus kis trattoria. Mitől is hagyományos egy olasz étterem? Az persze sose baj, ha a tulajdonos ízig-vérig olasz – mint Marco. Torinóból származik, és a szerelemnek köszönhető (feladva az örökös ingázást), hogy végül Budapesten teremtett magának egy falatnyi Olaszországot. Kezdte ezt a Bródy Sándor utcában levő kávézójukkal, a Café Torinóval, s már ott is magától értetődött, hogy a kávé mellé étel is dukál, így tehát már csak egy „lépés” – meg persze az a sokat emlegetett véletlen – kellett ahhoz, hogy megtegyék a Bródytól a Krúdyig tartó utat (miközben – úgymond – „irodalmilag” is jó társaságban maradhattak).

Marcónak mindez amúgy is a vérében van, igaz, végzetségét tekintve agrárközgazdász, de mint minden olasz ő is biztosan mozog a konyha és a terített asztalok világában. Pláne, hogy talált  egy igazi olasz séfet, aki éppenséggel az olasz gasztronómiai Mekkából, a dél-olasz Pugliából származik, és az anyatejjel szívta magába a főzés és a sütés tudományát, családi éttermükben. Ezt a „mama konyhája” érzést teremtette meg nekünk is, ebben a belvárosi miliőben.

Az Al Dentébe betérve mindig szezonálisan változó étlap fogad bennünket, ahol az első kellemes meglepetés, a széles választék, ami túlmutat a pizzák és a tészták világán (de persze nekem szinte nem is kell „továbblapoznom”, hiszen mindenkori kedvencem a Tagliatelle Parma e Spinaci (a pármai sonkás, spenótos tagliatelle). Napi menükén háromféle tészta kínálja magát: egy húsos, egy halas és egy vegetáriánus. A konyhában szinte csakis olasz alapanyagokat használnak, és a halételek választéka is azért ilyen széles, mert végre megtalálták a frisshalas beszállítójukat is, aki egyenesen a „tengeri pecabot” végéről hozza a halat Pestre.
A látványkonyha egyfajta bizonyságot nyújt a vendégnek, hiszen minden a szeme előtt történik, és elmondhatom, hogy Uccio, a séf profizmusa mindenkit elkápráztat, ahogy azon a szűk néhány négyzetméteren mozog (mit mozog – vezényel!), a pizzaposzt és a bár között.

A húsételek közül az abszolút kedvenc a Torta carré alla Bismarck, amely „titokzatos” név nem mást takar, mint egy mindenféle jóval megrakott borjúhátszínt (ide most egy nagy nyelés hangját tessék elképzelni!) – s hogy mit keres Itália „földjén” a német Vaskancellár, maradjon az ő titkuk (igaz, ki ne ismerné klasszikus „gasztronómiai” mondását?!: „A törvények olyanok, mint a kolbász. Jobb, ha nincs ott az ember, amikor készülnek.”).
Kényes kérdés, de megkerülhetetlen!
Az adagok igen tisztességesek; nem maradtok hát éhesek, és igen, az árak is… a földön (magyar földön!) járnak. Az étel persze önmagában még nem minden, de… a magam részéről a kiszolgálásban sem találtam eddig még hibát. Itt mindenki kedves, vidám, laza, és az sem ritka, hogy amolyan jó délies szokás szerint maga Uccio is kijön a pult mögül, hogy megbizonyosodjék munkájának sikeréről. A séf is ember! Néha ő is vágyik egy-egy dicsérő szóra – a legjobb persze, ha olaszul próbálkozunk vele…

Mindezért nem meglepő tehát, hogy ez az alig néhány asztalos étterem máris komoly törzsközönségre számíthat. A rendelésnél egy dologra azonban feltétlenül figyelnünk kell! A Séf úr imádja a chilit, és bizony, néha meg-meg tud szaladni a keze. Én azonban már rutinos versenyző vagyok, s még a desszertnél is jelzem, hogy – csípős azért ne legyen…
Az Al Dente reggeltől estig várja a vendégeket; reggeli–ebéd–vacsora kínálat egyaránt megtalálható a palettáján. S mivel Uccio séf egyben pék és cukrász is, ezért már a reggelihez is helyben sütött bucik, fánkok és briósok kínálják magukat (nem is könnyű ellenállni nekik). Ebben a hirtelen nyárias tavaszban pedig nem utolsó érv, hogy kipróbáljuk ennek a kedves olasz–magyar helynek a vendégszeretetét: az a kis trattoria terasza. Külön olaszos varázsa van!
Ismerkedjetek hát meg ti is Anna és Marco kis családjával, és mielőbb találjátok meg a saját kedvenceteket az étlapon, de persze – asztalt érdemes előre foglalni!

Cím: 1088 Budapest, Krúdy Gyula u. 9.
Tel.: 06 70 514 7883
Nyitva: H-P 9:00–22:00, Szo 10:00–22:00

Az Ország tortája, 2016

Fotók: Sebestyén László

A 2016-os Ország tortája ismét Szó Gellért nevéhez fűződik, aki Salgótarjánban készíti finomságai – nyilvánvalóan sok-sok kísérletezés után, folyamatos szakmai megújulással. Az Őrség Zöld Aranya – a nyertes torta – egyik fő összetevője a tökmagolaj, ami a hagyományos cukrászatban rendhagyó összetevőnek számít; de hát, a világ folyamatosan keresi azt a keskeny ösvényt, ahol a legrendhagyóbb, gyakran sós, összetevők kitűnően illeszkedhetnek bele a harmonikus édes ízek világába. Ez a torta nagyon erős versenyzőnek számított már csak nemzeti színei miatt is, hiszen immár 10 éve az Ország tortáját a nagyközönség az Augusztus 20-ikai nemzeti ünnepünkön kóstolhatja meg először. A tortában a málnazselé adja a piros, a vaníliás-fehércsokoládés mousse a fehér, a roppanós tökmagpraliné és a tökmagolajos réteg pedig a zöld színt.

Az újabb és újabb Ország tortájának évről évre – kimondva-kimondatlanul, de mintegy kötelezően – a következő elvárásoknak kell megfelelnie: az ízek harmóniája, a kinézet, az illeszkedés a magyaros ízvilághoz, az ünnephez köthetőség, az innováció és a praktikum. Az idei nyertes tortát mégis bőven érte kritika, amire – meg kell mondanom – nem az eredeti receptben keresendő a magyarázat. Ugyanis a kíváncsiság és a sokféle ellentétes visszhang engem is arra sarkallt, hogy pontról pontra haladva készítsem el ezt a híres (hírhedt?) tortát – és a végeredmény egy nagyon finom, könnyed, az újdonság varázsával ható, ugyanakkor abszolút harmonikus (számomra még kiemelendő: igazán csak könnyedén édes!) torta.

A felháborodás (a véleményem szerint egyáltalán nem jogos kritika) mögött gyaníthatóan az van, hogy a tortát sok cukrászda nem a receptben előírt alapanyagokkal, esetleg az előírt technológiát megváltoztatva – vagy mindkettő – készítette el, s aztán, ugye, lehetett csodálkozni, hogy a végeredmény nem is hasonlított az eredetihez! „Takarékosság”, legyintő „nagyvonalúság”? Ne firtassuk! De az könnyen belátható, hogy ételfesték, ilyen-olyan olcsó bevonó, zselatin, tökmagolaj helyett egyszerű étolaj alkalmazásával nem várható el az a mesteri kreáció, amit Szó Gellért ígér a fogyasztónak. Az „alternatív” ország tortájában így gyakran csak a név azonos (no, meg az ár!), s ezt bátran nevezhetjük akár hitelrontásnak is. (Ki lehet keresni a büntetési tételét az új Polgári Perrendtartásban!) Hiszen a csalódott vásárló gyakran nem a cukrászdát szidja (ahol a tortát vásárolta), hanem a receptet, a „felkapott” mestercukrászt, akinek lám, elég a neve, és mindent besöpör még egy ilyen kiélezett versenyben is. Bizony, nagy szégyen ez, és nem a mesteré! El kéne gondolkozni azon, hogy vajon milyen módszerekkel lehetne megvédeni a díjnyertes torták „becsületét”! Megfelelő szabályozásokkal igenis el kellene érni mielőbb, hogy a mindenkori Ország tortáját mindenhol csakis az előírt (minőségi!) alapanyagokkal és (az ahhoz illeszkedő igényes) technikával lehessen elkészíteni. Az Ország tortája védjegy – tilos hamisítani!

Megosztom veletek az Ország tortájának, az Őrség Zöld Aranya receptjét, és azt, hogy én mit sütöttem ki belőle.

Hozzávalók
Tökmagpraliné:
50 g cukor
18 g víz
75 g pirított, darált tökmag
25 g őrségi tökmagolaj

Ropogós réteg:
125 g tökmagpraliné
70 g fehércsokoládé
30 g hántolt ostya

Zselatinmassza:
250 g víz
50 g porzselatin

Málnazselé:
200 g málnapüré
3 g NH pectin
30 g cukor
25 g zselatinmassza

Tökmagos felvert:
120 g egész tojás
96 g kristálycukor
32 g invert cukor
1 csipetnyi só
48 g házi joghurt
72 g liszt
48 g mandulaliszt
3 g sütőpor
58 g őrségi tökmagolaj

Fehércsokoládés Bavarois-mousse:
200 g tejszín (35%-os)
1 db vaníliarúd kikapart magja
40 g zselatinmassza
220 g fehércsokoládé
480 g felvert tejszín (35%-os)

Tökmagos glazing:
50 g víz
100 g kristálycukor
100 g glükózszirup
66 g sűrített tej
40 g zselatinmassza
100 g fehércsokoládé
65 g őrségi tökmagolaj

A tökmagot egy sütőlemezre kiöntjük, majd 180 Celsius fokon 12 perc alatt megpörköljük. Figyeljünk rá, hogy a 12 perc alatt legalább 3-szor mozgassuk át, hogy minden oldala megpiruljon. A pirított tökmagot cutterbe tesszük. A cukrot a vízzel 118°Celsiusra felfőzzük. Közben a robotgépet elindítjuk. Mikor eléri a hőmérsékletet a cukorszirup, óvatosan a darált tökmagra öntjük, majd hagyjuk tovább, hogy azt is eldolgozza a gép. Ha nincs cutterünk, akkor a végén még botmixerrel átdolgozzuk, majd hozzáadjuk az őrségi tökmagolajat és még egyszer átturmixoljuk.

A 70 g fehércsokoládét megolvasztjuk, majd hozzáadjuk a tökmagpralinét, és botmixerrel átmixeljük. Ezután hozzátesszük a hántolt ostyát, és spatulával óvatosan elkeverjük. Egy 22 cm-es tortakarikába kiöntjük és egyenletesen elkenjük. Ezután lefagyasztjuk.

Elkészítjük a zselatinmasszánkat: a hideg vízhez hozzáadjuk a zselatint, majd felfőzzük annyira, hogy feloldódjék a zselatinporunk. Ezt félretesszük, később ebből fogunk felhasználni.

A málnaréteghez a málnapürét (átpasszírozott málna) elkezdjük főzni, majd 70 Celsius foknál hozzáadjuk a cukorral elkevert pectint és így főzzük tovább. Mikor elkezd forrni, onnantól kezdve még 1-2 percig lassan forrásponton tartjuk, majd botmixerrel eldolgozzuk. A végén hozzáadjuk a zselatinmasszát és még egyszer átturmixoljuk. A 22 cm-es tortakarikába kiöntjük, majd fagyasztjuk (rakjunk alá egy fóliát, hogy könnyű legyen utána áthelyezni).

A tökmagos kevert tésztánkhoz az első 4 összetevőt robotgépbe tesszük, majd elkezdjük habosítani. A liszteket és a sütőport összekeverjük. Amikor elkezd habosodni a tojásunk, hozzáöntjük a joghurtot. A végén a liszteket spatulával belekeverjük a felvert tojásunkba, majd a végén hozzáadjuk a tökmagolajat. 24 cm-es tortakarikába öntjük, majd 160°Celsiuson 20-25 percig sütjük.

A mousse-hoz a tejszínt a vaníliarúddal és a zselatinmasszával felmelegítjük, megolvasztjuk félig a fehércsokoládét, és mikor felolvadt a zselatinmasszánk, hozzáöntjük a fehércsokoládéhoz, és emulziót készítünk botmixer segítségével. Hűtőben pihentetjük, miután elérte a 18°Celsiust, a felvert tejszínnel óvatosan elkeverjük.

A tökmagos glazinghoz az első 4 összetevőt elkezdjük felforralni. Mikor felforrt, 3 lépésben a fehércsokoládéhoz adjuk. Óvatosan elkeverjük. Figyeljünk rá, hogy minél kevesebb levegő kerüljön bele, hogy minél szebben tudjuk majd leönteni a tortánkat, vagyis hogy ne legyen buborékos. A végén hozzáadjuk a zselatinmasszát. Felhasználás előtt adjuk hozzá a tökmagolajat.

A torta összeállítása:

A tökmagos felvert kevert tésztánkat egy 22 cm-es tortakarikába vágjuk. Hozzáadjuk a mousse 1/3-ad részét és szépen elkenjük. Ezután rátesszük a kifagyasztott pralinénkat. Újból mousse, majd a kifagyasztott málnazselé. A végén az összes mousse-t rátesszük, amit kenőkéssel szépen elsimítunk. Kifagyasztjuk a tortánkat. Az előző nap elkészített glazinget felmelegítjük 45°Celsiusra, ezzel zárjuk a tetejét. Újabb fél órára hűtőbe tesszük, dermedésig.

Igen, láthatjuk ez egy időigényes és drága torta! De ha érzünk magunkban elég erőt (tehetséget?) egy ilyen kihívásra, akkor csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy vágjon bele. Tapasztalatom szerint a zselatinmasszából elég a fele adagot bekeverni, s ha nincs otthon porzselatinunk, akkor egy lapzselatin 7 g porzselatinnak felel meg, azt is bátran használhatjuk.

Portugál krémes

Bár nem a híres Pastéis/Pastel de Belém titkos receptjét osztom meg veletek, de biztos vagyok benne, hogy rajongótábort fog vonzani ez a vaníliás desszert is. Így Valentin napon, az ősi mondásban is bízhatunk, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon keresztül vezet az út. Hát, lányok, akkor sütésre fel!

Fotók: Sebesytén László

Hozzávalók:
300 g leveles tészta (legjobb, ha házi, persze akkor kevésbé gyors az elkészítése)
300 g tejszín
200 g tej
1 rúd vanília
100 g cukor
8 tojás sárgája
Az elkészítés nagyon egyszerű és gyors is, föltéve, ha már kéznél van a leveles tésztánk. Először elkészítjük a vaníliakrémet: a tejet a tejszínnel és a vaníliarúd kikapart magjával feltesszük főni, miközben a cukrot és a tojás sárgáját simára keverjük, majd egy pár evőkanállal hozzákeverünk a melegedő tejszínes tejünkből. Ha már felhevült a tej, akkor apránként hozzá öntjük a tojásos keverékünkhöz, és végül vissza a lábosba, ahol folyamatos kevergetés mellett sűrűre főzzük. Amikor elkészült a krém, akkor hűvös helyre félrerakjuk.
A leveles tésztát vékonyra nyújtjuk, majd felgörgetjük, és 12 darabra vágjuk, így kis csigákat kapunk belőle. Egy muffin sütőformát kivajazunk, és a csigákat belefektetjük a mélyedésekbe, majd szétnyomkodva mintegy kibéleljük azt, hogy kis kosárkát kapjunk. A krémünket előhozzuk, szétosztjuk a kosárkákban, és a 250 fokra előmelegített sütő alsó felére helyezzük, majd körülbelül 15 percig sütjük. (Nem kell megijedni, ha a teteje nagyon megbarnul, szinte megfeketedik!) A sütőből kivéve kicsit pihentessük, aztán langyosan tálalhatjuk!

Variációk:
Én kipróbáltam úgy is egy alkalommal, hogy narancshéjat reszeltem a vaníliakrémbe főzéskor, máskor pedig töltés után rumos aranymazsolával szórtam meg. Szintén ajánlom, hogy a leveles tésztát bolondítsátok meg egy kis fahéjjal, nyújtás után szórjátok meg, s úgy tekerjétek fel, és ezt nyomkodjátok az aljába. Ez alkalommal én 6 darabot fahéjasan csináltam, 6-ot pedig nélküle.
Ez a finom, gyors és meleg desszert tökéletes lezárása lehet egy otthon töltött vacsorának. Nem kell megijedni, ha marad, hiszen másnap (hidegen) is isteni a reggeli kávé mellé.

Mi vagyunk a Belém szamara?

(avagy mit tegyünk, ha a recept „titkos”, de… a süti nagyon finom)

Fotók: Magyar Edit

Nem tudom, gondolkodtatok-e azon, hogy a gyomornedvek mindenkori kényeztetői között (kulin-ária – nem ritkán a magas C-t kivágva!) milyen kitüntető helyett vívtak ki maguknak a középkori szerzetesrendek; bárhova nézünk a gasztronómia történetében, (kis túlzással) mindig rájuk bukkanunk. Legyen az sajt, sör, pezsgő, a világ – ma is – legfinomabb likőrjei. Mi lehet erre a magyarázat? Vajon mert a mindenkori barátok jó barátságban voltak étellel-itallal? Durva leegyszerűsítés volna ez a megközelítés. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: az elzárt szerzetes közösségekben mindig is magas lánggal lobogott a tudás iránti fogékonyság, ami párosult a rendelkezésre álló szabad idővel, és (nyilván) azzal az ihletforrással is, amit Isten napi közelsége jelentett számukra. (Ebből adódik, hogy amikor a szerzetesek által kikísérletezett különlegességeket ízlelünk, önkéntelenül is azt mondjuk: „Isteni!” De… aki esetleg mást mond, az is erre gondol.)

Ki ne tudná például – persze, akit érdekel ez a téma, s nem csak mint a termékek fogyasztóját –, hogy az első „szerzetessör” a St. Gallen-i apátságból származik? Vagy hogy a Weihenstephan kolostorban (és erre nézvést írásos bizonyítékok vannak!) már a 9. században is főztek sört. (Csak zárójelben tűnődik el az ember lánya, hogy a kalandozó magyarok is kóstolták vajon, nyugati turistaútjukon? Nem lennék meglepve, ha kiderülnie: a Lech mezei vereség – tudjátok, ott, Augsburg mellett – is csak azért következhetett be, mert a jóféle seritaltól elnehezült derék eleink feje és karja. Történelmi ismereteink sajnálatosan hiányosak e téren.) Na, és a pezsgő?! Valahogy el ne feledkezzünk az első valódi pezsgő – mert hát, a szénszavas bor azelőtt is ismert és kedvelt volt ezen a champagne-i vidéken – megszületésének helyszínéről, a hautvilliers-i Szent Benedek-rendi apátságról, és kiváltképpen ne annak pincemesteréről, dom. Pierre Pérignon-ról (a 17–18. század fordulója). Áldassák a neve, amíg csak pezsgőt ihat ember e földön! Én még a szobrát is ideteszem, ha koccintani akarnátok a tiszteletére:

És akkor még nem beszéltünk a digesztívekről, a gyomrunkat erősítő ilyen-olyan gyógykeserűkről, likőrökről stb. Igazán nem a teljesség igényével, de azért íme, egy rövid (mint mondtam: vázlatos) emlékeztető: Cointreau, Grand Marnier, Becherovka, Benedictine, Chartreus… Nem nagyon találni olyat ebben a műfajban, ami mögött ne az alkotóvágyban égő szerzetes testvérek buzgalmát kellene felfedeznünk. Ezek sorában kell(ene) megemlíteni az Egri Víz névre hallgató elixírt is – ami nevével szemben nem annyira víz, mint inkább gyógyszer, testnek és léleknek. (Érdekesek ezek az eufemizmusok: bocsika, ez nem alkohol, hanem csak… víz! Aquavit [Skandinávia], vodka [Oroszország anyácska, és csatolt részei].) Édesapámtól tudom, hogy e remek italt több évtizednyi feledés után 1970-ben élesztették fel haló poraiból (figyelem: képzavar!), amely talán még ma is kevésbé élvezi a közfigyelmet, mint megérdemelné (pedig valódi hungaricum). Apám kóstolta, sőt tudósított is a bemutatkozás eseményéről. Tőle tudom, hogy a történet itt is a 18. századig nyúlik vissza, az egri jezsuita rend szerzetes-patikáriusai kombinálták össze (kéretik a „kotyvaszt” ige kerülése – helyette a „harmonizál” ajánlott!), és ajánlották… fejfájásra, szédülésre, emésztési zavarokra, szíverősítőnek, magas vérnyomás, agyvérzés ellen, valamint reumás bántalmakra, úgymond: külsőleg és belsőleg egyaránt. (A külsőleges alkalmazást magam úgy képzelem, hogy a likőrrel teli poharat fogyasztás előtt gondosan a szájhoz kellett emelni – vagyis külsőleg megközelíteni a gigát és a gyomrot.) Korabeli dokumentumok tanúsítják, hogy az egri testvérek a titkos receptet (14 féle gyógy- és fűszernövény kombinációját) még a kassai testvérpatikának sem engedték át. (Nagyon fontos, hogy tudjuk: az Egri Víz étkezés előtt fogyasztva csodálatosan étvágygerjesztő hatású, étkezés után pedig elősegíti az emésztést. Viszont: ha valaki netán két étkezés között találná fogyasztani, az se nagy baj, mert legalább jókedve kerekedik – s ha például fájt a gyomra vagy a feje azt is sietve elfelejti. Sose halunk meg!)

Figyelem, ez volt a bevezetés! És most jön a tárgyalás.

Az emberi kultúrtörténet tele van titkos receptekkel! (És most nem az örökéletére, vagy az aranycsináláséra gondolok.) Maradjunk saját kaptafánknál.

Ugyanis fejembe vettem, hogy csak-azért-is – és igen, hiába minden titkolózás! Én igenis meg fogom sütni az autentikus Pastel de Belém névre hallgató portugál krémes-különlegességet! És addig sírva, kínban, mit se várva (vö. Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én…), mégiscsak száll új szárnyakon a dal, s ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar.

Illetve: portugál. Na jó! Magyarosan portugál. (Vagy portugálosan magyar?)

Ez a történet is egy kolostorban kezdődött. Még a 19. század elején vagyunk, valahol Lisszabonban, a Belém-torony közeli Szent Jeromos-kolostorban. Éppenséggel nehéz idők járnak a szerzetesrendekre, az 1820-as liberális forradalom után a kolostorok többségét bezárták, lakóit szétzavarták. (Szegény szerzetesek zavargatása II. József óta több rendszernek is kedvenc foglalkozása volt; Magyarországon utoljára Rákosi Mátyás hódolt ennek a szenvedélynek. Jeles, tessék leülni!) A Szent Jeromos lakói maradhattak helyükön, de… nem volt miből megélniük. A szomszédságban volt egy cukorfinomító, és ez adta az ötletet, hogy valami finom édességfélét kellene gyártani (s.k.), amit megkedvelnének az emberek. Szerény projekt volt, step by step. A kis boltot sem volt éppen könnyű megközelíteni – leginkább a Tejo folyón, hajóval –, de… ami jó, az jó. Aki megkóstolta a „belémi süteményt”, elvitte a hírét, s egyre többen kezdtek tolongani a pult előtt. Ha egyszer egy üzlet beindul! Hiteles adatok szerint 1837-re született meg a Pastel de Belém végleges receptje – azóta változatlan, és egy időben csupán négy ember (más források szerint akár hat is) ismerheti! (A Coca-Cola is nyilván innen vette az ötletet a maga titkosított receptjének őrzéséhez.) Nem fogjátok elhinni, de a recept őrzőinek kiválasztásakor még a testmagasság is fontos szempontnak számít! (Vagy hogy milyen hosszú az illető karja. E szerint a csodálatos, de félkarú zongoraművész, Gróf Zichy Géza [1849–1924] nem is álmodhatott volna arról, hogy a kiválasztottak közé kerül.)

Mindebből következik, hogy IGAZI „portugál krémest” csakis ott, a máig működő belémi cukrászdában lehet fogyasztani. Ez persze nem jelenti azt, hogy másutt ne volna… valami, legalábbis, hasonló. Portugáliában ezeket az „utánzatokat” pastel de natá-nak nevezik, és megtalálhatók az ország szinte valamennyi kávézójában, szakboltjában. Sajnos, én még nem jutottam el a Belém-toronyhoz, ne fogadjátok el hát tőlem, amit mondok. Hogy ugyanis (szakértők szerint) olyat, amit ott kóstolhatunk (esetemben egyelőre maradna inkább a feltétesen mód!), sehol másutt nem. Azt mondják, hogy a belémi süti tésztája vékonyabb, mint a rétesé, és a krémje gazdagabb, mint a… Szóval, még annál is gazdagabb!

Az egykori cukorfinomító helyén ma található cukrászda akár 300–400 vendéget is tud fogadni egyszerre, s a látogatók naponta 20–25 ezer süteményt pusztítanak el (amit 150-en állítanak elő!). Nem kevés – de lehetne sokkal-sokkal több is. Ha a jelenlegi tulajdonos hajlana a jó szóra, és máshol is nyitna üzleteket. A fővárosban. Vagy egész Portugáliában? Európában? (Esetleg franchise?) Ő azonban makacs ember, és ragaszkodik a hagyományokhoz, nevezetesen Belémhez. És Az Egyetlen Igazi Portugál Krémeshez. (A magam részéről megértem, sőt tisztelem érte.)

Budapest kissé távol van Lisszabontól (Belémtől), de ez vajon elég ok arra, hogy a magyar ember ne kóstolja meg a Pastel de Belém-et? Ezt kérdezem én is. És kérdezték-kérdezik mások is. A válasz egyértelmű: semmiképpen sem! (Miközben lehet, hogy úgy állunk Belém előtt, mint a bibliai Bálám szamara – vagyis nagyon is szeretnénk „látni” azt, amit oly igen gondosan titkolnak előttünk.)

Krémes, az biztos. De hogy mennyiben portugál… Vajon ki mondja meg nekünk?

Ezen merengek én is, mint ama babitsi bús donna a barna balkonon, igaz, nem a bíbor alkonyon, hanem azon, hogy: 1. Lehet-e utánozni az utánozhatatlant? 2. Ha az eredmény kétes, vajon nem lesz-e a krémes rémes?

De én (és ahogy látom, ebben sem vagyok egyedül) nem adom fel.

Nem, nem, nem!

Nem adom fel, míg egy darabban látsz, nem adom fel, míg életben találsz, nem adom fel, míg nem robbanok szét, míg akad egy kerék, mit tovább vihetnék, mi tovább forog még…

Összefoglalva tehát: mindent bele! (Pontosabban: csak azt, ami kell bele.)

És ha valami sikerül (már miért is ne?), netán valami jó – ha nem is ugyanolyan, de mégis! –, elmondjuk majd mi is a költő halhatatlan szavait (amit a magyar televízió riportere ajánlott olimpiai bajnok női kajakozóink figyelmébe): „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Kelt mandulás csiga

Fotó: Zsoldos Alexandra

Hozzávalók:

55 dkg liszt
2,5 dl tej
2,5 dkg élesztő
5 dkg + 1 teáskanál cukor
1 egész tojás
1 tojás sárgája
5 dkg olvasztott vaj
2 evőkanál rum
2 evőkanál olaj
csipet só
Töltelék:
6 dkg vaj
8 dkg cukor
pirított mandulalapok
Tetejére:
1 dl tej
1 vaníliás cukor

1 dl langyos tejben 1 teáskanál cukorral felfuttatjuk az élesztőt.
Az átszitált liszthez adjuk a cukrot, a sót, a tojást, a rumot, a maradék tejet és az élesztős tejet kézzel vagy géppel összedolgozzuk.
A dagasztás félidejétől apránként hozzácsurgatjuk az olvasztott vajat, majd utoljára az olajat.
Amikor a tészta szép fényes és már nem ragad a tálhoz, meghintjük egy pici liszttel és letakarva kb 50 perc alatt a duplájára kelesztjük.
A megkelt tésztát gyúródeszkán kb 3 mm vékonyra nyújtjuk, megkenjük az olvasztott vajjal, rászórjuk a cukorral és a mandulával. Feltekerjük és éles késsel kb 2 cm széles szeletekre vágjuk.
Sütőpapírral bélelt tepsibe/tortaformákba tesszük és egy rövid ideig így is kelesztjük. 180 fokosra előmelegített sütőben kb 30-35 percig sütjük, amíg aranybarna lesz. Majd a felforrósított cukros tejjel meglocsoljuk és még 5 percig sütjük. Ilyen szomorkás időben, mint a mai langyosan tálaljuk.

Tonkababos fánk az én konyhámból

Fotók: Sebestyén László

Fotók: Sebestyén László

Hozzávalók:
600 g finomliszt
35 g élesztő
kb. 1,5 dl langyos tej
50 g cukor
4 tojás sárgája
0,2 dl rum
1 csipetnyi só
50 g olv. vaj

Az élesztőt 1 dl langyos tejben egy kávéskanál cukorral felfuttatjuk.
Minden egyéb hozzávalót a vaj kivételével a dagasztótálba teszünk, ráöntjük a felfuttatott élesztős tejet, és dagasztjuk. Amikor a tészta nagyjából összeáll, hozzá csurgatjuk a felolvasztott, langyosra hűtött vajat. Ezzel addig dagasztjuk, ameddig tökéletesen elválik az edény oldalától. A fánktésztánk tetejét meghintjük liszttel, majd tiszta konyharuhával letakarjuk, és a duplájára kelesztjük.

_SEB4752

Lisztezett deszkán ujjnyi vastagra húzzuk. Majd egy 6 cm-es kiszúróval korongokat szaggattunk. Ezeket konyharuhával letakarva újabb fél órát kelesztjük.

_SEB4756

160 fokos olajban aranybarnára sütjük. A fánkokat úgy tesszük bele, hogy a felső felük kerüljön először az olajba, az ujjunkkal benyomjuk a közepüket. Fedővel letakarva 1-2 percig sütjük, majd megfordítjuk őket és a másik felüket is sütjük, amíg szintén aranybarna színű lesz. Az elkészült fánkokat konyhai papírtörlőre szedjük, hogy leitassuk róluk a felesleges olajat.
Hozzá egy tonkababos csokoládékrémet készítünk, lehetőség szerint egy nappal korában, hogy a megfelelőkrémes állagot kapjuk.

Hozzávalók:
200 g étcsokoládé (70% kakaótartalmú)
350 g tejszín
1 tonkabab

A tejszínbe szerecsendió reszelővel lereszeljük a tonkababot, majd felhevítjük a tejszínt, és a tűzről levéve elkeverjük benne a csokoládét, majd egy tálba áttöltjük, és hűlni hagyjuk.

Funky fánkok farsangja

Mondják: fánkot sütni bárki tud. Ez igaz. De annak a „bárkinek” pontosan el kell találnia az arányokat, ideális állagú tésztát kell dagasztania… és azt éppen megfelelő ideig pihentetnie. Már nincs is más hátra, mint a megfelelő hőfokú olajban a megfelelő ideig sütni.
Elfogyasztani aztán már tényleg pofonegyszerű! Farsang idején, vagy bármikor.

Fotók: Sebestyén László

Fotók: Sebestyén László

A fáraó fánkja
A fánk történetének ismertetését már jóval a Krisztus előtti időkben kell kezdeni. Bár (akkori) ízét nem kóstolhatjuk, illatát nem érezhetjük, a történelem azonban tárgyakban, képekben, szobrokban, írásos emlékekben mégis biztosít bennünket, hogy ez a „műfaj” (olajban kisütött finom édes – vagy sós – csemege) bizony hogy létezett.
A „fánk” sütésének legrégebbi tárgyi emléke II. Ramszesz fáraó (Kr. e. 1290–1224) sírjának domborművén látható. De a Biblia földjén is ismerték ezt a tésztaételt, még ha nyilvánvalóan nem is ugyanaz volt a recept. Nem csak hogy ismerték, de egy valóságos csoda tette igazi hagyománnyá a Hanuka-ünnep alatti készítését és fogyasztását. Igaz, itt nem a tészta, hanem az olaj a hagyomány alapja. A megszálló szeleukidák elleni – Júda Makkabi által vezetett – felkelés a zsidó nép fényes győzelmével végződött, amelynek végén kerülhetett sor a megszentségtelenített Templom megtisztítására. Ehhez nyolc napig kellett volna az olajmécseseknek világítaniuk, de – a rendelkezésre álló mennyiség mindössze egy napra volt elegendő. És mégis világítottak a lámpák… nyolc teljes napon át! (I. e. 163.) Izrael népe erre a csodára emlékezik a mai napig az olajban sütött „Hanuka-fánkok” fogyasztával.

A torkos Marie-Antoinette és az indulatos Frau Krapfen
A fánk Európában jóval később jelent meg, s két legenda is fűződik elterjedéséhez, illetve népszerűvé válásához. A franciák örömmel sajátítanák ki maguknak, de az osztrákok is előállnak a maguk – szerintünk – hihető változatával.
A franciák – mint annyi más jót és rosszat – a „gonosz” osztrák nőnek, a „kalácsos” Marie-Antoinette-nek (aki méltán érdemelte ki alattvalóitól a beszédes „Mademe Déficit” gúnynevet) tulajdonítják ennek az édességnek népszerűvé válását is. A történet szerint egy bolondos karneváli éjszakán a kalandos természetű királyné megszökött az udvari álarcosbálból és álöltözékben elvegyült a Párizs utcáin kavargó néptömegben. Az út szélén álló mézeskalácsos kofától elvett egy fánkot, ami annyira ízlett neki, hogy az egész kosár tartalmát megvásároltatta kísérőjével. Az ünnep múltával aztán a palotába hívatta a mézeskalácsos mestert, és a „know how” szabad értelmezésével a királyi cukrásznak adta át a gyártási titkot. Igaz, cukrásza finomított a „terméken”, tovább gazdagítva a paraszti csemegét, hogy a királyi lakomák igazán méltó koronája lehessen. (Receptje beignets néven vált híressé.)
A másik (az osztrák) legenda is az „alsóbb” néposztály csemegéjeként tartja számon ezt a tésztaféleséget. Bécs belvárosának egyik igen kedvelt kenyérboltja volt Krapfen pékmester sütödéje, amit dolgos özvegye férjének halála után is mindenki megelégedésére üzemeltetett. Történt azonban hogy egy alkalommal nem készült el a kenyér a szokott időben, és ezt egyre nagyobb zúgolódással fogadta az éhes vásárlóközönség. Mire a jó asszonyság elveszítette türelmét s a leghangosabban méltatlankodó vevője fejéhez akart vágni egy darabka nyers kenyértésztát. És ekkor lépett közbe a Sors – a dobás célt tévesztett, a tészta a tűzhelyen levő, forró zsírt rotyogtató lábosban kötött ki… Így sült meg az első, aranybarna „bécsi” fánk. Aki nem hiszi, járjon utána! Az azonban tény, hogy a bécsiek fánkját azóta is Krapfen-nek nevezik. (Van olyan változat is, amely szerint a derék Krapfen asszony férje urához akarta volna vágni a tésztát – természetesen még az életében –, … s ez talán még hihetőbb is volna.)
Az egyre népszerűbbé vált fánkot igazából egyetlen ország (nemzet) sem sajátíthatja ki magának, hiszen olaszhonban éppen olyan kedvelt, mint spanyolföldön, vagy akár a messzi Amerikában. Hiába különböznek a nevek, a lényeget tekintve ugyanarról van szó: churros, lukumadesz, Berliner, fritelle, lokma, tulomba, pampushky, zeppola, mallasadas, donut… Csak olasz nyelvterületen (tájegységenként) legalább harmincféleképpen lehet kérni! (Ízlelni már sokkal egyszerűbb. Bonissimo!)

„Éneklem a Fársáng napjait…”
Természetesen mi, magyarok sem maradhatunk ki semmi jóból! A mi gasztronómiai fánkon is gazdagon megterem a fánk. (És itt mindjárt leckét vehetünk a több jelentésű szavainkból is!)
Gazdagon idézhetnénk Künstlerné Virág Éva cikkéből (Magyar Nemzeti Levéltár honlapja; 2015.02.11.), ha hajdani jó magyar uraink farsangi és fánkpusztító élményeit szeretnénk elősorolni. Mert bizony farsang idején eszik-iszik-mulat s nem csak a magyar, hanem minden kultúrnép – olykor bizony a kulturáltság hagyományaira is fittyet hányva.
„Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát, / Ki látván a dámák bajos állapotját, / Carnevál s az ifjak ellen feltámada, / S diadalmat is nyert pártára únt hada. / Olly lármát, zendűlést, viadalt beszéllek, / Amillyet nem láttam, miolta csak élek…” – olvassuk Csokonai Vitéz Mihály Dorottya, vagyis A Dámák Diadalma a Fársángon furcsa vitézi versezetének Első könyvének első soraiban.
Lárma, zendülés, viadal – de főként, persze, jókedv és jó étkek (italok, nem is zárójelben!). Ez a farsang. „Óh, jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek megvetvén  Krisztust.” Így dörgött a 15. században a neves skolasztikus, Boldog Temesvári Pelbárt, mert bizony, „Jaj a világnak e botrányok és bűnök miatt.” (Pomerium de Tempore)
Hát, nem kedvesebb dolog akkor már inkább Pekry Erzsébet Szidónia grófnő 18. századi „confectes könyvéből” idézni a kovász nélküli fánk receptjét? (Ez a mi csörögé-nk őse.) „Végy egy fél font szép lisztet, és nyolc lót szitált nádmézet (cukor), elegyítsd öszve, ahoz tégy két kalán rózsa, vagy fahej vizet, két tyúktojás sárgáját is keverd a liszt és nádméz közé, gyurd meg a tésztát jó tejfellel, hogy ollyan kemény légyen, mint valami laskának való tészta, keverd addig míg sima lészen, nyújtsd ki ollyan vékonyon a jó késnek a foka, avagy talán annyire vastagabban, azután afféle formában kinyomván tedd a fa tányérra, melly a szép lisztel meg van hintve, ugy hogy edgyik a másikat ne érje – rántsd meg a sírban, hogy a természet szerint való mandulának szinek is légyen. Szép és jó.”

_SEB3203

Mi fán(k) terem?
Fánkreceptekkel (is) egész könyvet lehetne megtölteni. Már csak azért is, mert a fánk olyan gyűjtőfogalom, amibe sok minden belefér. Bizony még az Ischler is! Hiszen nem kisebb „gasztroangyal” nevezi ezt Ischli fánk-nak, mint a híres színésznő Vizvári Mariska – 1000 receptet tartalmazó könyvében. (Sokatmondó adat, hogy a könyv 1944-es „legújabb” kiadását 10 ezer példányban nyomtatták ki. Igaz is, háború idején legalább a szemünkkel lakhassunk jól!)
És persze azt sem hihetjük, hogy minden fánkrecept pikk-pakk könnyen elkészíthető. Olvassunk csak bele özv. Szücs Antalné Bagossi Klára Eredeti Magyar Alföldi Szakácskönyvé-be (Szolnok, 1899). Az ő Dorong fánk-ját így kell (kellene? lehetne?) elkészíteni:
„Tíz deka vajat 6 tojássárgájával habzásit verünk, azután beleadunk 4 deka tejbe áztatott élesztőt, 2 kanál czukrot, egy kis sót, ¾liter langyos tejet és 1 ½liter lisztet. Ekkor jól felverve, mérsékelt meleg helyre tesszük és ha megkelt, kiszaggatjuk és ujjnyi vastagra kinyújtva, deszkára rakjuk s letakarjuk. Ekkor szabad helyen (kaminban [kandalló]) fatüzet csinálunk és 2 egészen egyforma, egyik oldallapján kissé ki vésett téglát, a fánk dorongnak azon leendő forgatása végett a tűz mellé állítunk. Mikor ez mind meg van, a dorongot a tűzön felmelegitjük, időnként egy-egy kis vajat öntve rá. Ha már a vaj sülni kezd a fán, a tésztát szépen rárakjuk (de jól kinyújtva, mert különben sütés közben leszakad.) Ha a fa egészen betelt, tojáshabbal igen jól megkenjük és törött czukros mandulával jól behintjük, ezt kézzel rányomogatjuk és jó parázs tűznél szép pirosra sütjük, sütés közben többször megöntözve vajjal, ha szépen megsült, lehúzzuk a formáról és a másikkal hasonlóan bánunk el, lehet ezt csőben is sütni, de hasonlíthatlanul jobb tűznél.” (Ezt persze kezdő háziasszonyoknak nem igazán ajánlanánk – mondjuk, egy lakótelepi konyhában. Különben, ezt a finomságot, ugye, kürtöskalácsként ismerhetjük!)

_SEB3193

Narancsos-mézkémes tortácska

_seb2446

Ezzel a recepttel készültem a Magyar Konyha karácsonyi számába, és most már a blogon is olvasható. Igazán ünnepi desszert, nálunk is ez volt karácsonykor az asztalon desszertként.
Hozzávalók (7 db 8 cm átmérőjű desszertkarika)
BAUMKUCHEN
3 tojás
75 g vaj
75 g marcipán
fél biocitrom héja
fél rúd vanília magja
75 g cukor
csipetnyi só
40 g liszt
35 g étkezési keményítő

NARANCSLEKVÁR
300 g bionarancs
120 g cukor
170 g méz
1 rúd fahéj
5 db egész szegfűszeg

FEHÉRCSOKOLÁDÉS MÉZKRÉM
100 g tej
100 g tejszín
60 g tojássárgája
60 g méz
130 g fehércsokoládé
150 g tejszínhab

TONKABABOS-CSOKOLÁDÉS GANACHE
120 g tejszín
130 g étcsokoládé
20 g vaj
1 fél tonkabab

A tojásokat kettéválasztjuk, a puha vajat és puha marcipánt (ha kell, melegítsünk rá!) a citrom héjával, a vaníliával és 25 g cukorral jól kihabosítjuk, majd hozzáadjuk a tojások sárgáját. A tojás fehérjét a sóval és a maradék 50 g cukorral fényes, kemény habbá verjük. A keményítőt és a lisztet összeszitáljuk. A tojássárgás keveréket lazítjuk egy kevés fehérjehabbal, majd hozzászitáljuk a lisztes keveréket, végül a maradék habot is óvatosan hozzákeverjük. Előkészítünk egy 26 cm-es kerek sütőformát, amit előzőleg kipapíroztunk, és 4-5 evőkanál masszát vékonyan elsimítunk az alján. 190 fokos sütőbe rakjuk, és addig sütjük, míg a teteje egy kis aranybarna színt nem kap, majd kivesszük, és újabb 4-5 evőkanál masszát elkenünk rajta – és ezt így folytatjuk, amíg a masszánk el nem fogy. A sütőből kivéve hagyjuk kihűlni, majd 8 cm átmérőjű kiszúróval kivágjuk a tortácskánk aljait. A forma oldalát merev fólialapokkal kibéleljük és elhelyezzük a legalján a piskótakarikákat.
A narancsot héjastul apró darabokra vágjuk, a magokat természetesen gondosan kiválogatjuk belőle. A cukorral, a mézzel és a fűszerekkel kis lángon sűrűsödésig főzzük, időnkként bele-belekeverve. Kivesszük a fűszereket, majd botmixerrel kicsit átdolgozzuk, és további 5 percig főzzük. A narancslekvárt hagyjuk kihűlni, majd bő kétkanálnyit kenjünk el minden egyes piskótánkon.

_seb2453

A tejet, tejszínt, mézet, tojássárgáját 85 fokra hevítjük, a fehércsokoládéra öntjük és botmixerrel emulgáljuk. 35 fokra visszahűtjük, és apránként hozzákeverjük a frissen felvert tejszínhabunkat. A desszertgyűrűkben egyenletesen szétoszlatjuk, majd több órára hűtőszekrénybe rakjuk, hogy megszilárduljon.
A tejszínt a reszelt tonkababbal 85 fokosra melegítjük, és a csokoládét simára turmixoljuk benne, majd hozzákeverjük a vajat, és 30 fokosra visszahűtjük, mielőtt a mézes krémünkön elsimítjuk. Ha a ganache réteg is felkerül a tortácskánkra, akkor még 1 órányit hűtjük – utána máris tálalható, dekorálható.

Csokoládés-narancsos torta

Fotók: Sebestyén László

Itt egy igazán karácsonyi torta, narancs, fahéj, marcipán, csokoládé… Egész ádventben készíthető, hogy hangolódjunk az ünnepre, vagy akár a szentesti vacsora megkoronázása is lehet.

Hozzávalók  (18 cm átmérőjű tortaformához)
Keverttészta:
3 tojás
75 g vaj
75 g marcipán
½ biocitrom héja
½ rúd vanília magja
75 g cukor
csipetnyi só
40 g liszt
35 g étkezési keményítő

NARANCSLEKVÁR:
300 g bionarancs
120 g cukor
170 g méz
1 rúd fahéj
5 db egész szegfűszeg

Csokoládékrém:
150 g étcsokoládé
500 g tejszínhab
tonkabab

Morzsa:
35 g darált pirított mogyoró
45 g liszt
35 g cukor
1 csipetnyi só
1 teáskanál fahéj
½ teáskanál szegfűszeg
30 g hideg vaj

A tojásokat kettéválasztjuk, a puha vajat és puha marcipánt (ha kell, melegítsünk rá!) a citrom héjával, a vaníliával és 25 g cukorral jól kihabosítjuk, majd hozzáadjuk a tojások sárgáját. A tojásfehérjét a sóval és a maradék 50 g cukorral fényes, kemény habbá verjük. A keményítőt és a lisztet összeszitáljuk. A tojássárgás keveréket lazítjuk egy kevés fehérjehabbal, majd hozzászitáljuk a lisztes keveréket, végül a maradék habot is óvatosan hozzákeverjük. Előkészítünk egy 18 cm-es kerek sütőformát, amit előzőleg kipapíroztunk, és a masszát vékonyan elsimítunk az alján. 190 fokos sütőbe rakjuk, és addig sütjük, míg a teteje egy kis aranybarna színt nem kap, majd hagyjuk a formában kihűlni.
A narancsot héjastul apró darabokra vágjuk, a magokat természetesen gondosan kiválogatjuk belőle. A cukorral, a mézzel és a fűszerekkel kis lángon sűrűsödésig főzzük, időnkként bele-belekeverve. Kivesszük a fűszereket, majd botmixerrel kicsit átdolgozzuk, és további 5 percig főzzük. A narancslekvárt hagyjuk kihűlni, majd kettévágjuk a már kihűlt keverttésztánkat, és papírozott tortakarikába visszatöltjük. Legalulra belekerül az egyik lapunk, ezt bőségesen megkenjük a lekvárunkkal.
A csokoládét a reszelt tonkababbal vízgőz felett felolvasztjuk, a tejszínhabot felverjük, és hőkiegyenlítéssel összekeverjük. A krém felét elsimítjuk a lekváros lapon, majd ráhelyezzük a másik lapot, azt is bőségesen megkenjük a lekvárral, majd a maradék csokoládéhabbal. Ezt 1-2 órára hűtőszekrénybe tesszük.

_seb2520

A morzsa száraz hozzávalóit összekeverjük, végül a vajjal gyorsan összedolgozzuk, sütőpapíros tepsin szétmorzsoljuk, sütjük 8 percig, majd félretesszük hűlni.
A kihűlt morzsát a csokoládés rétegen eloszlatjuk. És már tálalható, szeletelhető. Különösen az ádventi időszakra ajánlom ezt a tortát , egy falatnyi ünnepi előzetesként sütöttem most meg otthon.

Morzsás sütőtökös tarte

Fotók: Sebestyén László

Fotók: Sebestyén László

A pekándiós tökös tarte, olyan nagy kedvenc volt, hogy az Apukámnál szervezett Márton-napi vacsora desszertjének is a sütőtök-tarte egy újabb variációját választottam. Egy nehéz vacsora tökéletes lezárása ez a nem nagyon édes, ízében szokatlan, könnyű kis tarte.

Hozzávalók (28 cm-es tarte formához)
Az omlós tészta:
180 g liszt
100 g mandulaliszt
100 g porcukor
egy csipetnyi só
150 g hideg vaj
2 tojás sárgája
A krém:
40 g mazsola
0,5 dl rum
700 g sütőtök
120 g tejszín
120 g cukor
3 tojás
Morzsa:
50 g liszt
60 g mandulaliszt
50 g cukor
50 g vaj
A morzsát előkészítjük, hogy jól lehűljön. A lisztet, mandulalisztet, cukrot és a hideg vajat szépen, egyenletesen összedolgozzuk, majd befóliázva hűtőszekrényben pihentetjük.
A lisztet a porcukorral egy tálba összeszitáljuk. A vajat 1 cm-es kockákra vágjuk és a lisztes cukorhoz adjuk és elmorzsoljuk. Hozzáadjuk a többi alkotórészt is, majd gyors mozdulatokkal összegyúrjuk, míg egy jól formálható tésztát nem kapunk. A tésztát a tálból enyhén belisztezett munkafelületre borítjuk. Alaposan átgyúrjuk – az eredmény sima, fényes tészta, amiből cipót formázunk, majd kissé lelapítjuk. Felhasználás előtt frissen tartó fóliába csavarva 20 percig a hűtőszekrényben pihentetjük. Onnan kivéve a tésztát enyhén lisztezett felületen 3-4 mm vastagra nyújtjuk, majd a tarte formát kibéleljük vele, villával megszurkáljuk és sütőpapírral lefedjük, s a formát nehezékképpen megtöltjük szárazbabbal vagy lencsével. 175 fokon 12 percig sütjük így, majd levéve róla a sütőpapíros nehezéket további 5-6 percig bent tartjuk a sütőben, hogy kis színt kapjon.

_seb2349

A sütőtököt megpucoljuk, apró kockákra vágjuk, és egy kis vízen puhára pároljuk, majd botmixerrel krémesítjük, és félrerakjuk hűlni. A tejszínt a tojásokat és a cukrot jól összekeverjük. A mazsolát a rumba beáztatjuk, akár napokkal előbb is, hogy jól megszívja magát. (Én mindig tartok otthon egy üvegben rumos mazsolát, gyakran jól jön.)

Elővesszük a kihűlt sütőtökpürét (nem baj, ha még kissé langyos), és összekeverjük a tojásos keverékkel, amivel színültig töltjük a tarte-unkat, megszórjuk a mazsolával, ami szépen bele fog süllyedni a tökbe – így sütjük 15 percig, majd a morzsához előkészített tésztát ráreszeljük a nagy lyukú reszelővel a tetejére. További 10-15 percre visszatesszük a sütőbe, amíg a tök megszilárdul, a morzsa meg szép színt kap.